2020

Ezt a szöveg már régóta érett. Igazándiból pár régebbi szövegemből van átemelve egy-két dolog, ami végül nem lett publikus. Ilyen a refrén is. A szövegben helyet foglal a görög és a skandiáv mitológia és némi csillagászati kifejezés is. Ezenfelül két idézet is található a műben:

Rumi: „Az ego fátyol az emberek és Isten között.”

Bonaparte Napoleon: „A zsenik sorsa az, hogy meteorként elégve bevilágítsák századukat.”

Ehhez a szöveghez már régóta írogattam részleteket, úgy tűnik eljött annak az ideje is, hogy kész legyen. A végső lökést Canibus – Authentic Level Of Greatness c. száma hozta meg.

HG – Amikor beköszönt a tél

<Bevezető – beszéd>
A megváltás megérkezett!
Beszélni szeretnék azokkal, akik megteremtették az isteneket!
Üzenetet hoztam!
„A zsenik sorsa az, hogy meteorként elégve bevilágítsák századukat”…

<1. versszak>
A fonetikám bioelektromos jelenség
ami a kortársaimnak ellenség, de az olvasóimnak hívogató eleség
A tudás nem veszteség, a szív nem gyengeség
Az ingerület gyorsabban mozog a szinapszisaim közt, mint a fénysebesség
A fantáziátlanul ringó életben áldozat lennék vagy tehetség?
Én tudom, hogy győzelem nélkül nincs nyereség
A valóságon túlmutató rideg merevség
Az oszcilloszkópok kiakadnak, amikor abszurddá válik a terheltség
A neuronok aktívak, mond, ez lenne az a lágy melegség?
Feszegetem az agy érzelmi határait, mint az abortusz utáni terhesség
Olyan vagyok, mint egy betegség, a rímeim hideg közegben szálnak
Ha a neutrínók rám találnak, rezonálnak és cseppfolyóssá válnak
Az emberi mivoltom bizonyítéka, hogy nem tudtam ellenállni a vágynak
Kevesen vannak, akik felszín alá látnak
Ezt a golyót a tárban, nem nekem szánták, hanem másnak
Már letörtem a maradék ágait az utolsó fának
És ezek a gondolatok összetettek, nem tudom kifejezni őket
Tényleg csak lelketlen szösszenetek maradnak, amikor rám szórják a földet?
Hová tűnt belőlem az a gyermeki, pulzáló löket?
Elbűvölöm a nimfákat, mint az Arakhné-féle gobelinszövet
Enhéduanna meséjét hallgatom a pislákoló tűz mellett
hogy szavai gyógyírként nyugtassák az elmémen felszakadt sebet
Be kell vetnem mindent, amit csak lehet
A Holdra tekintek és Alexandriai Hüpatia örökségével nézek farkasszemet
Beleértve számtalan tudós embert
Egy apró lenyomata a múltnak, amit egy égitest ejtett
A boszorkányságtól az inkvizícióig, az igaz tudomány sosem felejt
A jövő megfejt minden titkot, amit a jelen elrejt
Nem tudhatod, mi lehet egy ismeretlen ajtó mögött
Nem tudhatod, hány igaz szó bújik meg a hazugságok között
Csak adatok és információk vannak a felhők fölött
„Az ego fátyol az emberek és Isten között”…

<Refrén 2x>
Amikor beköszönt a tél, nem lesz olyan ember, aki ne kezdene el félni
Nem látsz több sodródó halászhajót a tengerek hullámain élni
Mert a fekete zászlóm lobogni fog a holttestük felett
Nincs az a hatalom, ami ne hajtana fejet az én lírikai tüzérségem mellett

<2. versszak>
Elpusztult csillagok leszármazottja vagyok
Vajon az ökológiai lábnyomom felér azzal, amit az emberekben hagyok?
Tűzcsóvakén zuhanok alá, mint a Cassini
Igyekszem lerázni magamról az élet béklyóit, mint Harry Houdini
Évmilliárdok evolúciója bontakozik ki bennem
A mikroorganizmus-fosszíliáktól a komplex létformákig, azt hiszem átvertek engem
Mert a lírám teljes ragyogását soha nem láthatja a szemem
A látható spektrum csapdájába estem
Mintha kibasztak volna velem, de az alkotáshoz elég az életem fele is
Különc vagyok a Naprendszerben, mint a Nemezis
Hesztia szent lángjánál költök, Tyr-ként Garmmal küzdök
Hidegebb vérű vagyok, mint a hüllők
Rengeteg tapasztalat és bölcsesség kell ahhoz, hogy döntsek
de csak jó szándék szükséges ahhoz, hogy a kiszáradt talajra vizet öntsek
Morál és erkölcs, tanító vagyok, nem próféta
Egy töltényeket köpő mesteri poéta
Minél idősebb leszek, annál jobban vérzem
És fogalmam sincs, hogy végül Hélben vagy a Valhallában végzem
Az elmúlás borzasztó illatát érzem
Hieroglifaként ábrázolnak, ami szerint a valkűrök dicsőségében éltem
De én nem Odin vagyok, hanem egy író egy kövér tollal
aki instabilabb, mint a Szent András törésvonal
Késő lesz, mire a régészek rájönnek az írásaim hiányára
Nem is értem, hogy nem kerültem még fel az UNESCO világemlékezet listájára
Idegenként sétálok a falkám tagjai közt
Úgy bámulnak rám, mintha számkivettet lennék, aki embert ölt
Átléptem a szingularitást, a testem többé már nem él
A megváltás itt van és közeleg A Nagy Tél!